Kommentár

A mormon közösségi etika

Az a közösség, amely megerősíti magát, más közösségeket is jobban meg tud segíteni.

Jó példa erre a kifelé fordulásra a kaliforniai Monterrey, ahol a mormon gyülekezetek három éve más keresztény felekezetekkel összefogva gondoskodnak a szegényekről és a szűkölködőkről. Ételt adnak azoknak, akiknek nincs mit enniük, és vigaszt nyújtanak a szükség idején. Ez az ökumenikus közösség lehetőségeket tervez és ad a hívők számára a közös szolgálatra. Sok helyen zajlik hasonló erőfeszítés, csendben, anélkül, hogy nagy nyilvánosságot kapna.

De vajon mi áll a mormonok közösségi etikájának hátterében? A mormon közösségi élet sok tekintetben példa értékűnek tekinti a korai kereszténység modelljét. A szentek közössége közös törekvéseit Krisztus testéhez hasonlította. Miként a test különböző részei is egymást kiegészítve működnek együtt, úgy járul hozzá az egészhez is az egyén. Így van ez az utolsó napi szentekkel is.

Nem kell ellentmondásnak lennie abban, amit a Los Angeles Times nemrég leszögezett, hogy a mormon hit „önellátásban és közösségi idealizmusban gyökerezik”. A közös felelősségvállalás és az elkötelezettség voltak azok az értékek, melyek segítették a mormon pionírokat abban, hogy településeket hozzanak létre az amerikai vadnyugat sivatagos tájain. Az egyén sikere nem önmagáért való, inkább lehetővé teszi valami még nagyobb jó létrehozását. A mormonok valódi története a közösség sikeréről szól.

Az összetartás ilyetén való megnyilvánulását boncolgatva a The New Republic egyik újságírója kifejtette, hogy napjaink mormonizmusában leledzik „a közösségi idealizmus legrégibb kísérlete, amely a határvidék meghódításának a mai Amerikából már kiveszett tehermegosztó etikáját részesíti előnyben.”. A The New York Times egy másik újságírója pedig azt állítja, hogy „nincs Amerikában még egy olyan népcsoport, amely úgy élné meg a jó társadalom e vízióját, ahogyan azt utolsó napi szentek teszik”.

A mormon közösség egyik alapelve az, hogy senki nincs elszigetelve a felebarátjától. Jólétünk a felebarátaink jólététől függ. A Mormon könyve kihangsúlyozza, hogy „minden ember annyira becsülje felebarátját, mint saját magát”. És a felebarát kifejezés nem csak az egyház többi tagjára utal. Mindenkit magában foglal, akivel a társadalomban kapcsolatba kerülünk. Az utolsó napi szentek hiszik, hogy mindannyian Isten ugyanazon családjához tartozunk. Hosszú távon is fontos, hogy milyen a kapcsolatunk a körülöttünk lévő emberekkel. A mormon szentírás tanítása szerint: „[U]gyanazok a kapcsolatok, amelyek itt [a halandóságban] vannak közöttünk, ott [az örökkévalóságban] is létezni fognak közöttünk, csak örök dicsőséggel párosulnak majd”. A mennyország lényegében kapcsolatokból áll.

Az utolsó napi szentek, mikor megkeresztelkednek, hogy felvegyék a vallásukat, elkötelezik magukat amellett, hogy viselni fogják „egymás terheit”, és gyászolnak „azokkal, akik gyászolnak”. Az emberek gondjaival való törődés nem áll szeretetünk útjába, inkább ez teszi lehetővé, hogy szeressük őket. Jól mondta a Newsweek: „Bárhol éljenek is a mormonok, a kölcsönös odafigyelés hálójának részévé válnak, mert a mormon hitvilágban mindenki egyfajta lelkész, mindenki tehet valami jót másokért, és tehetnek jót vele: ez a törődés XXI. századi szövetsége.” Ez a kétirányú elköteleződés teszi lehetővé a közösség létezését.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza számos olyan programmal rendelkezik, amely arra biztatja tagjait, hogy először gondoljanak a felebarátaikra. A mormonok olyan jóléti programnak adakoznak, amelynek működtetésében, igazgatásában és életbe léptetésében mind a gazdag, mind pedig a szegény egyháztagok szerepet játszanak. Mindenki hozzájárul a rendszerhez. És nem kell mormonnak lenni ahhoz, hogy részt vehessen benne. Ha valaki megbetegszik, kenyérkeresőt veszít vagy nem talál munkát, akkor a könyörületesség ezen hálója kemény munkával nekilát, hogy talpra állítsa. Mindenkivel történnek rossz dolgok, közelben s távol egyaránt. Ezen felül mormon önkéntesek nyújtanak segítő kezeket a világ katasztrófa sújtotta helyszínein. A szolgálati misszionáriusok pedig folyamatosan együttműködnek a helyi és nemzetközi jótékonysági szervezetekkel, hogy segítsenek a szegénység felszámolásában, a járványok megelőzésében és a fogyatékkal élők életének megkönnyítésében.

Azonban talán még a szervezett programoknál is fontosabb a saját elhatározásból nyújtott szolgálat kultúrája. Az önzetlenség csendes cselekedetei általánosak az utolsó napi szentek között. Vannak például édesanyák, akik leányukkal emberbaráti csomagokat állítanak össze a forgószél áldozatainak, fiatal fiúk, akik segítenek apjuknak havat lapátolni egy özvegyasszony háza előtt, vagy családok, akik összefognak, hogy rendbe tegyék beteg szomszédjuk kertjét. Egyik kis tett a másikat követi, és így alakít ki egy hívő közösség jellemformáló szokásokat. A vallás tanokból, szertartásokból, parancsolatokból és még sok mindenből áll. Életünk mindennapjait azonban Isten kérése határozza meg, mely szerint legyünk „embertársai[nk] szolgálatában”.

Közösséget építeni nem könnyű. A többi emberi törekvéshez hasonlóan rendetlenséggel és csüggedéssel is járhat. A mormon hódolatra jellemző tisztelettudás és önvizsgálat mellett az utolsó napi szentek azt is már az elején megtanulják, hogy a vallás egyfajta munkával jár. Az egyház nem az a hely, ahol kényelembe helyezheti magát az ember. Át kell lépnünk a határainkat. Mivel az egyházat nem hivatásos, fizetett papság igazgatja, hanem maguk az egyháztagok, nem hivatásos vezetőik irányítása alatt. Legyen szó felnőttről, tizenévesről vagy gyermekről, mindenki mond gyülekezeti imát, mond beszédet és tanít az órákon. Hétköznapi édesanyák és édesapák fiatalok szervezeteit vezetik és szolgálati tevékenységek élére állnak. Az utolsó napi szentek ezen szolgálataik során megszeretik azokat, akiket szolgálnak. Nehéz úgy lelkiségre törekedni, ha közben kerüljük az embereket, mindenféle egyéni szokásukkal és „bogaraikkal” együtt. A lelkiség nagyrészt abból tevődik össze, ahogyan az emberekkel bánunk.

A mormonok világszerte arra törekednek, hogy közösségi értékeiket és jószívűségüket a bővebb társadalomra is kiterjesszék. Ezek egyre inkább elterjednek a helyi közösségekben is. Az egyház elnöke, Thomas S. Monson kihangsúlyozta, hogy „feladatunk tevékenynek lenni a közösségben, ahol lakunk”. Éppen olyan könnyű mormonra bukkanni az iskola szülői munkaközösségében, mint a helyi ételosztóban vagy hitközi csoportban. Az utolsó napi szentek a világban számos más jóravaló emberrel összefogva igyekeznek megoldani nehéz gondokat, amelyekkel mindannyian szembenézünk. Joseph Smith, az egyház alapítója, így összegzi ezt a törekvést: „Az az ember, aki telve van Isten szeretetével, nem elégszik meg azzal, hogy csak a családját áldja meg, hanem bejárja az egész világot, arra törekedve, hogy megáldja az egész emberi fajt.”

 

Formai útmutatói megjegyzés:Amikor Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáról ír, kérjük, használja az egyház teljes nevét, amikor először utalást tesz rá. További információért az egyház nevének használatáról tekintse meg online a Formai útmutató.