Sajtóközlemény

Amiért a vallás fontos: A család és a hit sorsának összefonódása

Ez a családról és hitról szóló esszé egy ötrészes sorozat része, amely a vallás értékével foglalkozik.

A gyülekezet a jelentésteljesség szent sátorát emeli a családi élet nagyszerű fejezetei fölé: a születések, a gyermeknevelés és házasság fölé.” — W. Bradford Wilcox[1]

Modern világunknak – előrehaladottsága és lehetőségei ellenére – nehezére esik túltekintenie önmagán. Minden korszaknak megvannak a maga holtterei. Az ősi Rómában például úgy tartották, hogy egy ember másokra gyakorolt hatása 100 éven át tart. Ebben a felfogásban az emberek két korábbi nemzedékre tudtak visszaemlékezni, illetve két utánuk következő nemzedékről tudtak gondoskodni. Aztán – a hagyomány szerint – ez a hatás abbamaradt, és az új század új emberekkel és új aggodalmakkal rendezte újra önmagát.[2] Ám a tartós társadalmaknak szélesebb látókörre van szükségük.

A jelen nagy húzóerőt jelent, de a múlthoz és a jövőhöz kapcsolódó szálak is. A család és a hit – az itt és a most felett húzódó két nagy hidunk – jóval messzebbre nyúlik 100 évnél mindkét irányban, kibővítve életünk célját és értelmét.

Egyikünk sem születik független egyénként. Már eleve létező kötelékek, kapcsolatok és kötelezettségek hálójában jövünk erre a világra. Ezek a családi kapcsolatok formálják a világnézetünket, belénk táplálják az értékeinket és alakítják a személyiségünket. És a családok, bármilyenek legyenek is, virágoznak, mikor csatlakoznak a hívők valamely közösségéhez. Mindkét fél számára előny származik ebből: az egyház erősíti a családokat, a családok pedig az egyházat. A család és a hit együtt munkálkodva megerősíti a helyest és a helytelent szabályozó normákat, megtanít rá, hogyan szeressük felebarátainkat, és olyan támogató alapot biztosít, amely segít a gyermekeknek és a szülőknek eligazodni az élet kihívásai közepette. Vagyis a család és a hit megakadályozzák, hogy elmagányosodjunk. Kiszélesítik az egyén felelősségi körét, hogy az ne csak önmagára korlátozódjon, és segítenek az idegenből barátot formálni. A családok ezután ezt a lelki és közösségi tőkét a következő nemzedékek számára is átadják.

Mary Eberstadt szerzőnő felsorakoztatva a széles körben folytatott társadalomtudományi kutatások eredményeit, feltárja, mennyire összefonódnak ezek az erők: „A család és a hit a társadalom kettős csavarja – írja –, két spirál, melyek ha összeköttetésben állnak, akkor hatékonyan másolódhatnak, de amelyek ereje és lendülete egymástól függ.”[3]

Ez a partneri kapcsolat figyelhető meg az istentiszteleten is vasárnaponként. Eberstadt rámutat arra a széleskörű szociológiai megállapításra, mely szerint az olyan családi rítusokban való részvétel, mint amilyen „a házasság és a gyermekvállalás, összefügg az egyházba járás és más jellegű vallási szokások gyakorlásának magasabb szintjeivel”[4]. Egy másik tényező az a hatás, melyet a gyermekek gyakorolnak szüleik vallási életére. W. Bradford Wilcox szociológus egyszerűen fogalmaz: „A gyermekek viszik a szüleiket istentiszteletre.”[5] Gyakori eset, hogy a gyermekek, akik bár az egyházban nőttek fel, mikor elhagyják a családi fészket, hogy tanulmányokat folytassanak, elsodródnak a hittől. Aztán mikor megházasodnak és gyermekeik születnek, visszatérnek ahhoz. Mi a magyarázat erre a jelenségre? A legmélyebbről jövő hitelveinkről és legszorosabb kapcsolatainkról sosem könnyű döntést hoznunk. De Wilcox hozzátesz egy fontos meglátást: „Egy gyermek érkezése képes arra, hogy felébressze a szeretet kiaknázatlan forrásait; a természetfölötti felismerését; és a jó élet iránti vágyat.”[6] Ezek a dolgok azért számítanak, mert a család és a vallás a legalapvetőbb emberi intézmények közé tartoznak. Ha összekapcsolódnak, összefűzik a társadalmat; ha szétválnak, meggyengül a társadalom is.

A rokonaink és az egyház, valamint az egyház és a rokonaink közötti szent kapcsolatok a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz kötnek bennünket. Az effajta folytonosság segít megtalálnunk a helyünket ebben a nagy világegyetemben. Megtudjuk, kik vagyunk. Wendell Berry, a költő, így fogalmazza meg ezeket a törekvéseket: „Két szerető lélek házassága egyesíti őket egymással, az elődeikkel, a leszármazottaikkal, a társadalommal, a mennyel és a földdel. Olyan alapvető kapocs ez, mely nélkül semmi nem marad tartós.”[7]

A család és a hit sorsa továbbra is hol jó, hol rossz irányt vesz – ahogy tette azt a történelem különböző időszakain át –, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mindezt egymással karöltve teszik. Ahogy az egyik felemelkedik vagy hanyatlik, úgy tesz a másik is. A történelem alakulása nincs előre elrendelve; mi választjuk meg. És ezeknek a választásoknak hosszú a röppályája – túl hosszú ahhoz, hogy beleférjen egy 100 éves időszakba.


[1] W. Bradford Wilcox, “As the Family Goes,” First Things, May 2007.

[2] Lásd Remi Brague, “The Impossibility of Secular Society,” First Things, Oct. 2013.

[3] Mary Eberstadt, How the West Really Lost God, 2013, 22.

[4] Eberstadt, How the West Really Lost God, 93.

[5] Wilcox, “As the Family Goes.”

[6] Wilcox, “As the Family Goes.”

[7] Wendell Berry, Sex, Economy, Freedom, and Community, 1992.

Formai útmutatói megjegyzés:Amikor Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáról ír, kérjük, használja az egyház teljes nevét, amikor először utalást tesz rá. További információért az egyház nevének használatáról tekintse meg online a Formai útmutató.