„Senki sem lehet próféta a saját hazájában” – ezért örül, hogy „csak” misszióelnöknek hívták el Magyarországra

„Senki sem lehet próféta a saját hazájában” – ezért örül, hogy „csak” misszióelnöknek hívták el Magyarországra

Interjút készítette: Kiss Balázs

Új cikk

2015. júliusától új misszióelnök szolgál hazánkban, egyben az első olyan elhívott, aki itt keresztelkedett meg és élte életét a családjával együtt. Szabadkai elnök azt mondta, a „fő üzenetem a misszionáriusoknak - itt szolgálóknak és már hazatérteknek - az volt és az is lesz, hogy legyenek teljes célú misszionáriusok.”

Mikor és hol találkozott az egyházzal?

1992. augusztusában egy vasárnap délután sétáltunk Pécs belvárosában, és egy épület előtt beszélgető csoportból ránk köszönt egy édesanyám korabeli asszony, aki nem sokkal azelőtt vásárolta meg a lakásunkat. Ahogy lassítottunk kicsit, két fiatalember ugrott oda hozzánk és kezdett velünk beszélgetni. Elder Ruckerként és Elder Clarkként mutatkoztak be, így azt hittük testvérek. Amerikai misszionáriusnak mondták magukat és megkérdezték, meglátogathatnak-e minket az otthonunkban, hogy hozzanak nekünk egy könyvet, amit szerintük nagyon is érdemes elolvasnunk. Azt gondoltuk, hogy elég érdekes és őszintének tűnő emberek, és amúgy is kerestük a nyelvgyakorlás lehetőségét, tehát meghívtuk őket, és ők eljöttek hozzánk.

A velük és az utánuk jött Elder Stowell-lel és Elder Demke-vel folytatott beszélgetések nagyon érdekesek voltak. Adrienn – aki hívőként látta a világot – velem, hitetlennel együtt érdeklődve hallgatta a tanításokat. Olvastuk a házi feladatként feladott szentírásokat abból az érdekes könyvből, amit elhoztak nekünk, és felfedeztük ezekben azokat az eszméket, amiket mi is a magunkénak vallottunk. Csodáltuk a fiatalok érettségét, őszinte szeretetét, bátorságát. Élvezettel hallgattuk a beszámolókat a mormon lét mindennapjairól, a nagy családokról, a szigorú erkölcsi normákról, amiket nem béklyóként, hanem áldásként élnek meg. Lassan megismerkedtünk a nagyon szívélyes gyülekezet kedves tagjaival is, akik mindig örömmel üdvözöltek minket.

Volt néhány nehéznek tűnő eleme a tanításoknak, mint például a tized és a bölcsesség szava. Ám ahogy egyre mélyebben megismertük a hitelveket, annál inkább éreztük, hogy valamiféle kincsre leltünk. Élveztük a fiatalok friss gondolatait, sokat beszélgettünk az addig ismeretlen eszmékről. Időnként elmentünk Istentiszteletre, és lassan eljutottam odáig, hogy elkezdtem ahhoz az Istenhez imádkozni, akiről sokáig azt hittem, hogy nem is létezik. Azt hiszem, ez, illetve az a kellemes érzés, amit az imáinkra érkezett válaszként értelmeztünk, valamint az a jövőkép, amit magunknak és a gyerekeinknek ezek alapján elképzeltünk, hozta el a döntést, hogy háromhavi intenzív tanulás után, novemberben megkeresztelkedjünk Jézus Krisztus Egyházában.

Milyen elhívásokban szolgált az egyháztagsága alatt, és az ekkor szerzett tapasztalatok mennyire segítették felkészülni a mostani elhívásra?

Akkor ért az első nagy meglepetés, amikor a gyülekezeti elnök a keresztelésünk utáni héten elbeszélgetett velem az érdemességem kérdéseiről és azt mondta, hogy „felszentelnek” ároni pappá. Hiába tiltakoztam, mondván, hogy én sosem készültem papi pályára, ő kitartott. Én végül megértettem a helyzetet és elvégezték a szertartást. Röviddel ezután Csapó Feri, az akkori kerületi elnök jött el Pécsre, és egy újabb beszélgetést követően érdemesnek talált a melkisédeki papságra is, így 1993. január elején már viselhettem a magasabb papságot is, és el tudtak hívni az elderek kvóruma elnökének, majd pedig a gyülekezet írnokának is. Ezekben a hivatalokban szolgálva, istentiszteleteken beszédet mondva, tanítva a vasárnapi iskolában és a papsági kvórumomban jött el az ideje annak, hogy 1994-ben, miután áprilisban elnyertük a Szent Templomban a saját felruházásunkat és összepecsételték családunkat az időre és az örökkévalóságra, Wilde elnök - az akkori magyarországi misszióelnök - elhívott, hogy szolgáljak a gyülekezetem elnökeként. Rendkívüli megtiszteltetésnek éreztem ezt, de már nem szabadkoztam. Akkorra tudtam, „az Úr nem ad olyan parancsot...”

Nagyon emlékezetes élmény volt számomra, amikor megismerkedhettem a nagyszerű Butterfield házaspárral, akik azért jöttek Magyarországra, hogy bevezessék nálunk is az akkor még szemináriumnak és insztitútnak nevezett ifjúsági és felsőfokú hitoktatást. Bár gyülekezeti elnökként szolgáltam, elvállaltam a tanítói feladatokat és élvezettel szolgáltam a fiatalokat. Evangéliumi ismereteim nagy része ebből az időszakból származik. Másik nagy örömöm az volt, amikor az evangélium tantételei osztályban taníthattam az új egyháztagokat és az érdeklődőket, és megoszthattam velük az alapvető igazságokról érzett bizonyságomat. Erre legutóbb akkor volt alkalmam, amikor jelenlegi elhívásom előtt gyülekezeti misszióvezetőként szolgáltam, és ennek az osztálynak a tanítására is megkért Makkai elnök, a pécsi gyülekezet elnöke.
 
A családtörténeti kutatás is ott volt a szívem egyik csücskében, ezért nagy örömömre szolgált, amikor a pécsi családtörténeti központ vezetőjévé választottak el, és segíthettem a pécsi testvéreknek és a külsős kutatóknak családi adataik megismerésében. Nem szeretnék megfeledkezni az utóbbi hat évben Gasser, Baughman és Smith elnökök tanácsosaként végzett szolgálatomról sem. Tőlük és az általam felügyelt kerület illetve gyülekezetek elnökeitől is sokat tanultam.

Mindeközben hű feleségem minden egyházi feladatom ellátásában támogatott, azzal együtt, hogy tisztességgel gondoskodott az otthonunk rendben tartásáról, a gyerekek neveléséről. Tíz éven keresztül otthonról, fordítóként dolgozott az egyházi irodalom magyar nyelven való hozzáférhetőségéért, pedagógusi végzettséget szerzett, szolgált segítőegyleti, fiatal nők és elemi elnökként és tanácsosként ezekben a csoportokban.

Misszióelnökként a családomról való gondoskodás és a missziós munka irányítása mellett a harmadik nagyon fontos feladatom a Miskolc Kerület és a Szombathely Kerület, valamint a jelenleg még önálló Békéscsaba Gyülekezet támogatása és felügyelete is. Ezért a korábbi hivatalaimban végzett szolgálatnak közvetlen módon is hasznát látom. A legnagyobb ajándék viszont, amit az előző 23 évben végzett munkának köszönhetek, az a tudás, hogy Mennyei Atyám egy szerető atya, akinek oly sok mindenért lehetek hálás, hogy bármire is hív el, az egészen biztosan az Ő szeretetének a jele. Láttam az Ő munkálkodását másokon keresztül és éreztem e szeretet kiáradását az én szolgálatomon keresztül is. Hiszek ebben a hatalomban és hiszem, hogy ezzel a hatalommal támogatva képes leszek misszióelnökként is jelentős szolgálatot nyújtani azoknak, akiket Ő rám bíz.

Mire gondolt, és milyen érzések voltak Önben, amikor megkapta az elhívást, hogy Magyarország Misszióelnöke legyen?

Jóllehet, szolgáltam már misszióelnökségben és nagyra becsült elődeim igyekeztek időnként megosztani velem néhány vonatkozását a misszionáriusi szolgálatnak, ez csak egyfajta kívülállóként szerzett ismeret volt. Arra viszont elegendő volt, hogy amikor végül elgondolkodhattunk a ránk váró feladatról, komolyan leüljünk a feleségemmel, Adriennel és számba vegyük a lehetőségeinket. Én egy ideje nyugdíjas vagyok már, és csak kisebb internetes munkákat végeztem az utóbbi években, tehát a karrierem szempontjából nem volt jelentősége az elhívásnak. Amit nagyon komolyan meg kellett fontolnunk az én oldalamról, az édesanyám helyzete volt. Ő tizenöt éve, mióta édesapám elment, egyedül él. Bár otthonában képes volt ellátni magát, a bevásárlásokat én intéztem neki, ha orvoshoz kellett mennie, én vittem oda, a gyerekeimmel együtt segítettem neki az otthona rendben tartásában, és a havonta egyszer megjelenő postás mellett csak mi jelentettük számára társaságot. A távollétünk nyilván jelentős űrt hagyott az életében, amit pótolnunk kellett.

Adrienn anyukája is egyedül maradt két évvel ezelőtt. Nagy örömünkre, ezután megkeresztelkedett és Szigetvárról minden vasárnap beutazott az egyházi gyűlésekre. Neki is bizonyosan hiányoznak a vele együtt töltött vasárnap délutánok. Talán sugalmazásra, arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha az energiával még mindig teli anyósom és anyukám együtt lakhatnának. Először Adrienn anyukáját kérdeztem meg, vállalná-e ezt a feladatot, amire ő nagyon határozott igent mondott, és azt mondta, ettől kezdve ez az ő missziója is lesz. Ezután már „csak” anyukámat kellett meggyőzni, hogy az új helyzet számára legalább olyan jó lesz, mint amilyen eddig volt. Tehát a két nagymama beköltözött a házunkba, és most a hírek szerint békességben élnek egymás társaságában.

Ez az elhívás nem egy személynek, hanem a családnak szól. Hisz a felesége mellett az Önökkel élő gyermekek életében is komoly változást jelent. Amikor kiderült, hogy ez a feladat vár Önre, mit szólt hozzá a család?

Feleségem mára komoly tekintélyre tett szert angol nyelvet tanító pedagógusként a városunkban, szereti a munkatársait, a munkájában nagy örömét lelte, a gyerekek fejlődése és csillogó tekintete pedig sikerélményeinek egyik fő forrása volt. Ráadásul az utóbbi néhány évben nővérével is olyan mély testvéri szeretet kezdte őket összekötni, amitől még nehezebb lett az elhívás elfogadása melletti döntés.
 
Lea lányom nagyon szerette az osztálytársait, akikkel hét éven át együtt járt iskolába, így az első fellángolás után, ami a nagy hírt követte, neki is el kellett gondolkodnia a rá váró változásokon. Kicsit tartott tőle, milyen lesz új barátokat szerezni, új iskolában új követelményeknek megfelelni, csak távolról tartani a kapcsolatot a régi barátokkal. A budapesti egyháztagoktól javaslatot kértem, melyik iskolát tudnák ajánlani Leának. Eljöttünk kettesben három napra Budapestre, és Lea ezalatt az új iskolába járt. Megismerkedett leendő osztálytársaival és tanáraival, megírt néhány tesztet, amik jól sikerültek, és talált hamar új barátokat is. Így már nincs benne félelem az új helyzettől, egyébként pedig élvezi a misszionáriusok gyakori társaságát.

Luca, aki az ELTE TÓK végzős hallgatója, és egyszer talán ugyanolyan jó pedagógus lesz, mint az anyukája, nagyon örült a lehetőségnek, hogy nem kell ingáznia Pécs és Budapest között, ha haza akar menni, és annak is, hogy az utolsó egyetemi évet együtt tölthetjük. Azután pedig elindulhat ő is a maga útján.

Milyen érzéssel tölti el, hogy a saját hazájában szolgálhat, egyáltalán valaha eszébe jutott-e hogy itt szolgál majd missziót?

Ez nehéz kérdés. Egyfelől azt mondják, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ezt azzal szoktam elütni, hogy engem nem is prófétának, csak misszióelnöknek hívott el az Úr. A tréfát félretéve, a misszióelnökök, akikkel együtt szolgálhattam a misszióelnökségben, mindhárman beszéltek időnként arról, hogy szerintük milyen jó elnök lehetnék én is. Tehát igen, eszembe jutott, hisz eszembe juttatták. Ezzel együtt csekély valószínűségűnek tartottam ennek bekövetkeztét. Sokkal inkább esélyesnek tartottam azokat a fiatalabb, nálam angolul sokkal jobban értő és beszélő testvéreimet, akik magyarként teljes idejű missziót szolgálhattak és azóta különféle hivatalokban bizonyították már a rátermettségüket. Vagy azokat a szintén negyvenes éveikben járó, Magyarországon szolgált amerikai eldereket, akik még emlékeznek a nyelvre; vagy másokat, akik nálam sokkal több és jobb kapcsolatot építhettek azokkal az általános vagy területi felhatalmazottakkal, akik az ilyen döntések előkészítésében elképzeléseim szerint jelentős részt vállalnak. Hogy minden gyengeségünk ellenére mégis ránk esett a választás, azt a Lélek munkájának gondolom, és ez alapján próbálom tiszta életet élve lehetővé tenni ugyanennek a Léleknek, hogy munkálkodjon rajtam keresztül.

Az egyháztagok személyes ismeretsége segít-e, hogy ezt a feladatot könnyebben elvégezze?

A személyes ismeretség lehet előny, de ugyanúgy lehet hátrány is. Előny akkor, ha valaki látott minket jót cselekedni és megtapasztalni azt, amikor úgy tettük a dolgunkat, ahogy helyes. Hátrány akkor, ha olyanokkal kell együttműködni, akik a rossz döntéseinket és a gyengeségeinket látván azt kérdezik, hogy „miért pont ő, hisz annyian vannak nála jobbak?”. Abban reménykedünk, hogy talán többen vannak az előbbiek, és azok, akik talán ha nem is ismernek minket, örülnek, hogy ide született és itt élő magyarok vezetik a Magyarország Budapest Missziót. Biztosan könnyebb támogató környezetben szolgálni, mint semlegesben vagy ellenségesben; és persze számítunk is barátaink támogatására.

Ezzel együtt olyan felfűtött várakozásokat is tapasztalunk elhívásunk kapcsán, melyeknek nem lesz könnyű megfelelni. Csak azt tudjuk ígérni, hogy a legjobbat igyekszünk adni, ami tőlünk kitelik.

Mit üzenne az egyháztagoknak és mit kérne az egyháztagoktól?

Az az álmom, hogy a Magyarországra elhívott misszionáriusok engedelmesen és megbízhatóan szolgálnak feladataikban, prédikálva az evangéliumot és támogatva a helyi egységek munkáját. Segítve a helyi vezetőket és egyháztagokat a megtartás és újra aktivizálás munkájában, miközben a helyi vezetők és egyháztagok felismerve saját jelentőségüket ebben a munkában, olyan gyülekezeteket és egyházközségeket alkotnak, ahol szívesen látják a misszionáriusokat és tanítványaikat. Ahol ajánlásokat adnak a misszionáriusoknak és ahol más módon is támogatják őket. Tehát az álmom a jó együttműködés a helyiek és a teljes idejű misszionáriusok között. A fő üzenetem a misszionáriusoknak (itt szolgálóknak és már hazatérteknek) az volt és az is lesz, hogy legyenek teljes célú misszionáriusok. Az egyháztagoktól pedig azt kérem, hogy támogassák a misszionáriusainkat, ennek részeként pedig ismerjék meg a misszionáriusokra vonatkozó szabályokat, és segítsenek nekik ezek betartásában. Legfőképpen pedig azt, hogy tartsanak ki mindvégig hithűségben és neveljenek olyan gyermekeket továbbra is, akik elérve a kort, teljes idejű missziót fognak szolgálni.

További források

Formai útmutatói megjegyzés:Amikor Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáról ír, kérjük, használja az egyház teljes nevét, amikor először utalást tesz rá. További információért az egyház nevének használatáról tekintse meg online a Formai útmutató.